Peter Juščák: ...és ne feledd a hattyúkat!

24.05.2016 10:42

Az ötig számolást mindenki viszonylag gyorsan elsajátította, még Pása is, aki a művelt emberek és műveltség iránti ellenszenvéről volt híres.Így számolták meg a foglyokat, amikor beszálltak a vonatba a galíciai Szamborban. – Peter Juščák: ...és ne feledd a hattyúkat! című regényét ajánljuk.

I.

A kettes számú barakk, ahogy az összes többi is, kétszázötven férőhelyes. Egyáltalán nem véletlen, hogy éppen ennyi fér el benne, nem több, nem kevesebb egy darabbal sem. A kétszázötven mágikus szám, segíti a hivatalt, mondhatni varázsereje van. Figyelemreméltó, hogy még ha dolgoznak is vele, nem kell túl alaposan ismerni, sőt azokat a számokat sem, amelyek ezt megelőzik; tulajdonképpen még a számtani műveletekkel sem kell tisztában lenni, olyanokkal, mint a szorzás vagy az osztás. Dolgozni kell tudni a számmal, s ez főleg az őrökre vonatkozik, akiknek egyelőre gondot okoz a kétjegyű számok szokásos összeadogatása. Még inkább érvényes ez a kezdőkre, akik még csak az ellenség felismerésére irányuló rövid iskolázást abszolváltak, és csak egy kezükön tudnak számolni, vagyis egyszerűbben szólva, az analfabétákra. A teljesség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy a mágikus kétszázötvenessel még nincs vége a világnak. Egy még titokzatosabb szám jön utána – a kerek ezres. Gyakran mondják, hogy ezret ide, ezret oda, de valójában csak kevesen tudnak ilyen hatalmas számokkal operálni. Ha a zónában előfordul olyan eset, hogy az őröknek ezerig kell számolniuk, általában hívnak valakit, akinek van általános iskolai végzettsége, leggyakrabban Nagyát vagy Olját, legrosszabb esetben a csúfondáros Paraszkát.

Hogy hogyan számoljanak az analfabéták kétszázötvenig, állítólag Feliksz Dzerzsinszkij, a Cseka megalapítója találta ki a forradalmi időkben, hogy megkönnyítse az elfogott burzsujok, kulákok és az ifjú szovjet hatalom egyéb ellenségeinek a megszámolását. Ezt az egyszerűséget még a nagy pedagógusok is csodálnák. Az egész furfang alapja az ötig számolás gyorstanfolyama – egy, kettő, három, négy, öt. Ahány ujj, annyi szám. Egy élesebb elméjű katona a számolási feladatot gyorsan elsajátítja, az egyik kezét az ujjakon számolásra használja, a másik kezének mutatóujjával pedig rábök az egyes ujjakra, nehogy eltévessze. Ezt párszor elismétli, és hamarosan már ki is van képezve, máris sorba állíthatja az elfogott ellenséget – ahány katona, annyi ujj. Egy, kettő, három, négy, öt, öt ujj – öt ellenség.

Ha a katona vagy a felügyelő túl volt az első leckén, lerajzolt egy papírra öt vonalat, aztán megismételte a számolást. Egy, kettő, három, négy, öt –  és az első öt ellenséget áthúzta öt továbbival. Az ábrát, melyen öt függőleges vonal volt öt vízszintessel áthúzva, ládikónak nevezték; összesen tehát tíz volt belőlük. Öt ilyen ládikó alkotott egy rakást, és minden számoló ki tudta számolni, hogy ez ötven tagból állt. Öt rakás volt egy halom, ami kétszázötven lelket jelentett.

Az ötig számolást mindenki viszonylag gyorsan elsajátította, még Pása is, aki a művelt emberek és műveltség iránti ellenszenvéről volt híres.

Így számolták meg a foglyokat, amikor beszálltak a vonatba a galíciai Szamborban. Mivel a vonalkák húzogatása közben kisebb hibákat ejtettek, a katonáknak sokszor meg kellett ismételniük a számolást. Idegesen állítgatták fel a foglyokat ötösével, tologatták őket előre, majd hátra, csakhogy aztán eltévesztették, és újrakezdték. A ládikós rendszer ellenszegült a frissen kiképzett felügyelőknek, hiába számolták a vonalkákat és húzogatták át őket az újabbakkal, mindig kidugta a szarvacskáját egy kisördög, és tönkretette a munkájukat. A megfélemlített foglyoknak eleinte úgy tűnt, hogy a számolás egy ismeretlen titoknak vagy rejtjelezésnek rendelődik alá, de aztán felmerült valakiben, hogy a fiatal hajcsárok, akik emberek ezreinek keletre szállításában működnek közre, nem ismernek más számokat, csak azokat, amelyek egy kéz ujjain világosan megszámolhatók. Alkonyat után a fegyveres kísérők matematikai képességei egyre romlottak. Két fogoly nem bírta tovább a végtelen számolgatást, elsőként egy lengyel esett össze. A havon át a szigorított rezsimű barakkba vonszolták, helyette előállítottak egy friss foglyot, hogy a számok minden kétséget kizáróan kijöjjenek. Mikor a másik is összeesett, már gyanús lett nekik, ezért mielőtt elvonszolták volna, párszor belerúgtak, hogy meggyőződjenek róla, vajon nem az ő számolásukat akarta-e elszabotálni. Erre jelentkezett két gölnicbányai német, és felajánlották számtani szolgálataikat, s miután a felügyelők úgy ítélték meg, hogy nincs e mögött semmilyen rejtett célzat, engedélyezték nekik a számolást. A gölnicbányaiak negyed óra alatt megszámolták az induló transzportot, és mindenki megkönnyebbülten szállhatott be a marhavagonokba.

II.

A zónában a barakkok teljesen egyformák. Az emeletes priccsek dupla sorokban vannak elhelyezve. Egy dupla sor a jobb oldalon, egy a bal oldalon. A falak és priccsek között szűk kis folyosó van, a barakk közepén a jobb és bal oldali sor között egy szélesebb. Középen egy nagy agyagkemence trónol öntöttvas főzőlappal, körülötte a ruhák szárítására szolgáló faállványok. Hátul a sarokban áll a parasa, egy olajoshordó, mely óriási éjjeliedényként szolgál, ha szükség van rá éjjel, esetenként nappal is, ha kint hóvihar tombol.

Irena ledőlt a priccsre és kiverte fejéből Zsenyát meg a mai fecsegéseit. Kesztyűjét bedugta a sarokba, és a suhogó szalma a vágyott magány érzetét keltette fel benne. Most vette észre a kormot a kezén. A bekormozódott edényekből olyan mélyen beleivódott a bőrébe, hogy nem lesz egyszerű tisztára mosnia a kezét. Hiába áztatja egész nap a vízbe, szappan nélkül ugyan tiszta lesz a tenyere, de fekete ráncok maradnak rajta. A szombati látogatásra szívesen menne úgy, mint mikor egészségügyi nővér volt – tiszta lélek, tiszta kezek, így szeretné ölébe venni a fiát. Pár perce letörölte arcáról az elolvadt hópelyheket, és közben eszébe sem jutott a korom, a zubbonya ujja egészen fekete lett tőle.

Kér egy tükröt, csak nem nevetik ki a tolvajnők. Nincs más választása, a kenyereknél csak rövid ideig volt, onnan az edényekhez került, és ki hinné el neki, hogy a konyhából jön, és semmit nem lopott? Tükröt lehet kölcsönkérni a barakkban, de valamit valamiért. Főként szappanra van szüksége, a sajátját elhasználta, és a megmaradt darabkának lába kelt, amíg ő a hideg vízben szappanozta az arcát. Új talán egy hónap múlva lesz, ha egyáltalán hoznak. Most viszont segítene egy kis disznózsír is, az feloldja a beivódott kormot, a maradékot letörli egy ronggyal, és megmossa a kezét forró vízzel a konyhában. Csakhogy kézre való zsírt nem kap olyan könnyen, fekete ujjakkal meg nem akar benyúlni a matrac alá, ahol a Bujcsanba szánt kincseit őrzi. Egyik őrültséget a másik után követi el, miért adta olyan könnyen a konyhafőnöknőnek a hírt, hogy Sota meg tudja javítani a lyukas fazekakat? Fontosnak kellett volna tettetnie magát, kitalálni egy közmondást a drótozásról, aztán valahogy beleszőni a különleges Sotát, és jutalmat kérni. Zsíros kenyeret javasolhatott volna, az egy ártalmatlan és érthető kérés.

Félrehúzta a szalmát és ellenőrizte a szombati útra szánt ajándékokat. Ott vannak, nem tűntek el. A köztörvényesek előtt, mint valamikori egészségügyi nővérnek, van egy kis tekintélye. Nekitámaszkodott a deszkafalnak, és nézegette a frissen befejezett hímzést a lábainál a falon. Egy darab sötétbarna durva szövet egy ugyanolyan sötét színnel ráhímzett röpülő hattyúval. A hímzés első látásra mintha vakok számára készült volna, minden egyszínű rajta, az alap is, és a fonál is, mégis van valami érdekes varázsa. Most, hogy az öreg zsákszövet megfeszült, úgy tűnt, mintha a hattyút kőből vésték volna ki. Heteken át hímezte esténként és holnapután elviszi Bujcsanba, odaajándékozza Kátyának.

Az igénytelen Kátyát Sota találta három éve, és Irena megmentője lett. Befogadta a fiát, Ivant mint a sajátját, fehér melleire fogadta, és ezzel megmentette a tábori éhezéstől. Szoptatta, ringatta, futkosott utána a konyhában, ahogy a saját gyerekei után, és a lágeri gyerek növekedett. A jólelkű Kátya észre sem vette, miként változott Irena kétségbeesése reménnyé. Csakhogy a hároméves gyerekeknek vissza kell térniük a zónába. A tábori gyerekek államiak, hároméves korukban szétosztják őket a szárazföldi gyerekotthonokba… Az éhezés után, melytől annak idején megmenekült, most újabb katasztrófa van kilátásban.

A látogatásokat ugyan engedélyezték Irenának, természetesen csak abban az esetben, ha jól viselkedik, és tegnap az őrszolgálat vezetője, Kisa Golubova ki is állította a márciusi engedélyt. Ezért zizeg most a szalmával és ellenőrzi az apró ajándékokat, van egy kis cukra és dohány is Kátya férje része. Újra anyának érzi magát, megláthatja a fiát. Valahányszor rá gondol, a zaklatottságtól felgyorsul a lélegzete, de elég, ha beesteledik, ha elszunnyad a priccsén, s máris alig tudja összeszedni magát, hogy meg ne fulladjon a keserűségtől. Miért csapott ma oda neki Zsenya ilyen durván? Talán nem szenvedtek még együtt eleget? Vagy a mosolyával Szent Kszenya szerepét akarta eljátszani?

III.

– Csak érjen véget ez a hajózás és jobb lesz – vigasztalta Kszenya a magatehetetlen Irenát a fullasztó hajófenéken. Vlagyivosztokból hajóztak Magadan felé, s mikor Kszenya hallott Irena szerencsétlen szüléséről a vonaton, mellé ült, fogta a kezét, betakargatta őt Katalinnal, az orosz nőktől kenyérdarabokat szerzett a számára, és számolgatta, hány nap van még a partraszállásig. 

– Még öt nap, még négy, három… aztán kiszállunk, ragyogni fog a nap, megérzed a friss szelet és jobban fogod érezni magad. Biztosan van ott rendelőintézet is.

Irena a hajófenék áporodott levegőjét szívta, fulladozott, nem és nem tudott lábra állni a súlyos lázrohamok után. Kapaszkodott a felé nyújtott kezekbe, egyszer Katalinéba, máskor Kszenyáéba, és érezte, ahogy gyógyító melegségük átárad az ő ereibe, és visszahozza őt az élők közé.

A Feliksz Dzerzsinszkijről elnevezett, viharvert hajó augusztus végén ért Magadanba. A hideg szibériai télben morajlott a tenger, felágaskodott és felcsapódott, szinte felért egészen a sötét felhőkbe borult égig. A hullámtarajokból szerteszökő víz áthatolt a levegőn, belement a szemekbe, a ruhákba, a hideg, sós levegő mindenütt ott volt, még a lent a hajófenéken is. A nők lerongyolódott ruhája átnedvesedett, és ők reszkettek a hidegtől. Az üdvhozó szárazföld első látásra megváltásnak tűnt, mindenki azt remélte, hogy a szárazon már nem érheti őket semmi, ami rosszabb lenne ennél a világ végére tett vándorlásnál. 

Irena csak a későbbi beszédtöredékekből tudta meg, hogy utolsó este valahol a hajón egy kellemetlen incidens játszódott le. Az egyik sötét folyosón felhangzott egy kiáltás, majd nyomban utána egy segélykérés. Kszenya odarohant, de valaki megsebesítette őt egy késsel, és elzavarta. A három vagy négy szörnyeteg betömte a kiabáló nő száját, hiába futottak oda más nők is segíteni, a férfiak rúgásokkal és durva káromkodásokkal szétzavarták őket. Kszenya bekötözte vérző kezét egy ronggyal, és futott, hogy segítséget hozzon.

Az őrök a fedélzeten szórakoztak, nekik is elegük volt már a veszélyes hajózásból. Kszenya fel sem tűnt nekik. Minduntalan sikoltozik valamelyik nő, valahol elöl állítólag szül az egyik, a nagyszájú banya meg szemtelenül forró vizet követel. Minek szülnek épp most? Nem tudnának holnapig várni? A banyának be kellett tömni a száját, és máris itt a másik, ki bírja ezt hallgatni? Egy kék szemű, egyenruhás ifjú rámosolygott a megrettent Kszenyára, nem tudni, mit gondolt erről az újabb, lerázhatatlan csoroszlyáról, lustán feltápászkodott, és a könyörgő Kszenyát váratlanul hasba rúgta. Kszenya visszaesett a lépcsőkhöz, épphogy csak meg tudott kapaszkodni a korlátban, kis híja volt, hogy le nem zuhant a hajófenékre.

A megerőszakolt nőnek csak másnap reggel sikerült megszöknie. Kifutott a fedélzetre megszaggatott piros ruhájában, szertekuszálódott hajjal, egyik kezével fedetlen keblét takarta, másikkal a vaskorlátba kapaszkodott. Szaladni kezdett a fedélzet széléhez, felugrott a mentőcsónak leeresztésére használt daru karjához, megriasztotta a sirályok csapatát, és gondolkodás nélkül közéjük vetette magát. A sirályok vijjogva repültek szét minden irányba, a nő kiáltása belehasított a levegőbe, egy pillanatra túlharsogta a madarak rikácsolását és a tenger zúgását is, majd a nővel együtt eltűnt a habokban.

Az incidens híre gyorsan elterjedt az egész hajón. Hová is jutottak ezen a kimerítő úton? A megrettent nők jártak a felügyelők után, de azok csak legyintettek: minek ugrál ki a fedélzetről az a tökelütött. Ezzel most fölösleges gondot okozott, egy személy hiányozni fog a listáról, és pluszmunkájuk lesz vele. Miután nem jártak szerencsével az őröknél, kiszemeltek egy matrózt, aki a mentőcsónakok mellett volt. Két orosz nő átkulcsolta a térdét, hogy legalább ő tegyen valamit, elvégre van mentőcsónakjuk! Az olajos munkaruhájú, idős gépész más kötelességeire hivatkozva beszélte ki magát. Ha neki kellene minden szamárral törődnie ezen a hajón, akkor sosem érnének be a célba. Közömbösen támaszkodott neki a gépház rozsdás falának, és épp magyarázott valamit a bemocskolódott civil ruhát viselő, kíváncsi raboknak. Nem hozta ki sodrából sem a nők kiabálása, sem vastag nadrágjának rángatása. Égő cigarettával állt a könyörgő nők között, kifújta a füstöt kócos hajuk fölé, és abban a pillanatban, amikor elfogyott a türelme, lerázta őket magáról, mint a bosszantó rovarokat. Kivette a cigarettát a szájából és gúnyosan szavalta:

 

Kolima, Kolima, csudnaja planeta, dvenadszaty meszjacev zima, osztalnoje leto...

 

A planeta, a Bolygó! Ez volt hát a célja a féléves vándorlásnak! A tengerész a magyarázatát még azzal a hírrel is megtoldotta, hogy Magadan egy kikötő, egy város, ahol hivatalok, elosztótáborok, lakótelep, sőt, még színház is van! Ez mind a táborok tucatjainak, százainak az irányítására szolgál. Csudnaja planeta! Egyébként nincs itt semmi.

– Csak madarak és halak – mondta nevetve. – Meg a mi Feliksz Dzerzsinszkijünk, esetleg egy-egy repülőgép, ha véletlenül elrepül idáig – mutatott ujjával a szürke égboltra.

Csakhogy még a zord Magadan sem az elveszett világvégét jelentette. Északon, a hegysáncon túl, tisztelt utasaink, folyók tucatjai erednek, s ezek együtt alkotják a legnagyobb, a Kolima kiterjedt folyamvidékét. Ez a sötét hegyek, megközelíthetetlen völgyek, ezer kilométereken át kanyargó folyók, végtelen ingoványok vidéke, a Kolimával, az ő példás szülőjükkel. Minden víz lassú és megfellebbezhetetlen bizonyossággal a sarkkör felé árad, s onnan tovább, még északabbra.

– Oda mentek – mondta és cigarettájával eljövendő útjuk irányát mutatta. – Mindenkit oda szállítunk.

– De az a nő, az a nő...! – kiáltotta őrjöngve Kszenya, és vérfoltos, bekötözött kezével a dühöngő tengerre mutatott.

A férfi hunyorított ferde szemeivel, és kicuppantotta Kszenya mellé cigarettás nyálát.

– Miféle nő? – mondta. – Az nem egy másik nő. Az is ti vagytok! Mindenki benne van abban az egyben – mondta bármiféle túlzás nélkül.

Kolima Bolygója... A tény, hogy a szárazföldről nem vezettek ide utak, s az átkozott vidékre jutás egyetlen módját csak a költöző madarak és a tengeri halak ismerték, a hihetetlen magányosság szigetévé tette ezt a helyet. Jobb nevet, mint a Bolygó, nem is kaphatott volna.

A rázós teherautó ponyvája alatt összebújtak és melegítették egymást a nők. Irena érezte Kszenya vállának melegét, érezte benne a támaszt és a reményt, hogy közeledésük meg tudja őt menteni. Kszenya mozdulatlanul ült. Bekötözött sebét a kezén nem is érzékelte, meredten nézett a szemben ülő, megrémült nőkre, és mindenki meglepetésére mosolygott. A földöntúli mosoly ennyi rettegés között először győzelemként hatott. Az elosztótáborban töltött további napokban is mintegy annak a reményét jelentette, hogy Kszenya ismeri a módját, hogyan lehet legyőzni az érthetetlen világ nyersességét. Csakhogy Kszenya mosolya megkövült. Ez már nem is mosoly volt, inkább vigyor, és valami nyugtalanító dolgot jelzett, hiszen Kszenya sem a harmadik, sem a negyedik napon nem volt hajlandó lenyelni semmit. Feküdt a priccsen, bámulta a mennyezetet, Irena előtt is csak rázta a fejét, mintha előre tudta volna, mit akar neki mondani ő, aki valamikor páciense volt a hajón. Végül Kszenya elárulta, mi a célja:

– Az én lábam nem lépi át ezt az átkozott kaput – súgta, és megszorította Irena kezét. – Segíteni fogsz nekem ebben…

A magadani elosztótábor sok lakója hosszú napokon át várakozott mellette, de egyik sem tudta meggyőzni őt, hogy valamit is lenyeljen. Kszenya hallgatott, legyöngült, és lassan eltávozott. Irena kétségbeesett. Nemrég még az ő támasza és reménye volt, s milyen gyorsan kicserélődtek a szerepeik. Megkérte Danutát, buzdítsa ő, hiszen idősebb, tapasztaltabb, lehet, hogy az ő szavára ad valamit Kszenya.

– Ha mosolyog, talán jól érzi magát – zárta le Danuta a vitát Kszenya megmentéséről. – Neked pedig még sok erőre van szükséged a magad számára – mondta végül mintegy szemrehányóan.

Kszenya már nem vett tudomást Irenáról. Néha felnyitotta a szemét, meggyőződött arról, hogy mellette van, finoman megrántotta a kezét, majd újra lehunyta a szemét. Nem hallgatta a nők kiabálását, sürgését-forgását, lármáját, veszekedéseiket és siralmaikat, semmit.

 – Ellopták a kenyereeem…! – hangzott fel egyszer estefelé egy kétségbeesett, sírós hang a barakk sarkából. Irenának eszébe ötlött minapi vétke, melyet a vonatban követett el, ő is megevett egy kenyeret, ami nem az övé volt. Kimerült, a bűntudat megint elvette a nyugalmát, s nyomban ezután egy kéz görcsös szorítását érezte. Kszenya aludt, szorította Irena kezét, és felszabadító mosolya lassanként maszkká merevedett.

Így hagyta el őket Kszenya. Hányszor beszéltek róla, hányszor próbálták megtalálni furcsa viselkedésének az okát, de nem jutottak semmire, nem tudtak megegyezni, hogy távozása győzelem volt-e a fogvatartók fölött, vagy ellenkezőleg, vereség rögtön a legelején.

 

 

Peter Juščák 1953. október 20-án született Eperjesen. Tanulmányait a zsolnai Közlekedési Főiskolán végezte. Dolgozott a Csehszlovák, később a Szlovák Rádiónál, valamint a Smena és a SME napilapoknál. Több prózakötet, rádiójáték, dokumentumműsor szerzője. A Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg Michal Kováč a jeho bremeno (Michal Kováč terhe, 2003) című monográfiája, valamint a Návod na použitie zvyšnej časti života (Használati utasítás az élet hátralevő idejére, 2005) című elbeszéléskötete. Az …és ne feledd a hattyúkat! (…a nezabudni na labuťe!, 2014) című regény előzménye az Odvlečení (Elhurcolva, 2001, 2011) című tényfeltáró kötet, melyben a gulágra hurcolt csehszlovák állampolgárok történetét tárja elénk dokumentumok, vallomások segítségével.

 

A regény kendőzetlenül mutatja be a szovjet munkatáborokban, konkrétan a kolimai gulágon zajló kegyetlenségeket, közelebb hozva történelmünk egy elhallgatott korszakát. A regény alapját fikcióvá átalakított dokumentumok és vallomások alkotják, s ezekből fakad az az atmoszférateremtő erő, mely művészi eszközökkel leplezi le a sztálinizmus visszásságait. A hatást erősíti, hogy női szereplők, elsősorban a szlovák–német–ruszin családból származó, magyarul is jól beszélő főszereplő, Irena Kalaschová sorsát, szenvedéseit és megaláztatásait követhetjük nyomon. A cím az olvasóhoz intézett, az emlékezés fontosságát hangsúlyozó figyelmeztetés. Az író általános etikai problémákat tár elénk, főként a befogadó érzelmeire próbál hatni, így küzd a felejtés ellen. „A táborok világában ugyanis – ahogy Rudolf Chmel fogalmazott – nincsenek jók és rosszak, csak emberek, akikben még él a remény vagy már kihunyt. Irena Kalaschová története sok kérdést vet fel, nem siet a válaszokkal, de közben végig számít az olvasó közreműködésére.”